GÁRDOS PÉTER

A magyar filmművészetnek vannak ügyeletes kedvencei: sokat írnak róluk, nyilatkozataikat közli a sajtó, a rádió, a televízió - és vannak szürke eminenciásai, akiken a kritikusok élvezettel verik el a port. A harmadik kategóriába tartozókat rendszerint ki szokták hagyni a leltárakból. Ők a hátrányos helyzetűek. Nem azért, mert produktumaik minősíthetetlenek s nem illeszthetők kényelmes Prokrusztész-ágyakba. Egyszerűen nincsenek a fő-sodorban, ergo: mellőzhetők. Gárdos Péter nevét Zsugán István vaskos interjúkötetében (Szubjektív magyar filmtörténet) hiába keressük, egyetlen egyszer sem fordul elő (!). De kihagyták a rendezőt más, összefoglaló jellegű filmtörténetekből is.

Úgy vélem: méltánytalan ez a mellőzés, hiszen Gárdos Péter többet érdemel. Nem elismerést: figyelmet. Közel tucatnyi opusa és kísérletei alapján.

Röviden az életrajzi adalékokról.
G.P. az ismer újságíró, G. Miklós fia. Nem készült filmesnek. Az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar-orosz szakán végzett, de pályaelhagyónak bizonyult. A vetített képek érdekelték, ezért beügyeskedte magát a Híradó-és Dokumentumfilmgyárba, a Balázs Béla Stúdióba, később a színházakba és a televízióba is. Rátermettnek találták, lehetőséget biztosítottak számára a gyakorláshoz. Dokumentumfilmeket, riportokat, etűdöket forgatott azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy majdan egészestés műveket fog készíteni. Néhány cím az előjátékokból: A gyermekek világából (1972), Utazás a Föld körül (1973), Kártyaparti este 7-kor (1975), Halálosztók (1978), Tragoletto (1980), Kis ember nagy élete (1983). Érdeklődése sokoldalú, egyelőre nincs kedvenc témája, műfaja, stílusa.

1984-ben mutatkozik be a "nagy mezőnyben" az Uramistennel. Korántsem avantgárd-mutatvánnyal áll elő, hagyományos, sőt örökzöld a film alapszituációja. El lehet-e lesni a nagy mestertől a titkolt fogásokat? - ez a kérdés. A generációk harcáról, a tanítványi rajongásról szóló történet érdekes, a cirkusz világának megjelenítése is hiteles. A kritika elismeréssel igazolta vissza, hogy a debütáns kamera elé csábította a már visszavonult Feleki Kamillt.

A Szamárköhögés (1986) ígéretes folytatásnak bizonyult. 1956-ról (is), a társadalmi bizonytalanságokról (is), a gyermeki fantáziáról (is) szól, immár markáns eszközökkel. Báron György aforisztikus tömörséggel jelöli ki Gárdos helyét és találóan határozza meg törekvéseinek közös nevezőjét. Írásából idézünk: "...gördülékenyen és élvezetesen mesél; filmjei lebilincselően könnyű olvasmányok..., vagyis olyan portékát gyárt, amilyen a magyar filmpalettáról fájóan hiányzik. Minden munkáján érezhető ugyanakkor az erős törekvés, hogy kilépjen a realista történet-elbeszélés keretei közül a fantázia, tündérmese, a csodák világába. Márpedig ez a legnehezebb: egyensúlyba hozni a valóságot a képzelettel. Gárdos nem elkomorítani akarja ezeket a kortárs históriákat (a valóság talaján maradó filmjei a humoruk ellenére is komolyabbak-fájdalmasabbak), hanem ellebegtetni a földtől, a mesék időtlen világába."

Az indulás után olyan tételek következnek a filmográfiában, melyek - a rendező kifejezésével élve - "befogadható és élvezhető" daraboknak készültek. Abszurdba hajló vígjátékok, poénokkal feldúsított anekdoták, misztikus elemekkel tarkított elbeszélések. Akadnak közöttük sikerültebbek és kevésbé kvalitásosak. Haladjunk időrendi sorrendben. A hecc (1988) egy dermesztő lélektani állapot, egy furcsa hadviselés ábrázolása eléggé egyenetlen és kissé didaktikus hangszereléssel. A skorpió megeszi az ikreket reggelire (1992) groteszk szerelmi történet játékos fordulatokkal, némi kimódoltsággal. A brooklyni testvér (1994) extrém sztori, melyben a disszidens amerikai azért jön haza, hogy spermát szerezzen öccsétől. Az elégikus érzelmesség elégikus hangulatokkal párosul, a cselekményvezetés viszont életteli s kitűnőek a színészek (mint majdnem mindig Gárdos filmjeiben). Az utolsó bluest (2001) egyik bírálója gonoszkodva defektes road movie-nak titulálta: tény, hogy az utazgatásokra épülő háromszög-sztori meglehetősen spekulatív.

Már-már úgy látszott, hogy a rutint szerzett filmes megszokott ösvényeken halad tovább rendíthetetlenül, amikor váltott. Kiderült: képes gazdagabb gondolati tartományokat bejárni és formanyelvi bravúrokat felvonultatni. A három Lázár Ervin-novellát egyesítő 2004-es film, A porcelánbaba feltűnést keltett: értékesebb minőséget képviselt a korábbi alkotásoknál. Értő méltatója falusi sorsokba karcolt varázsmeséknek nevezte a "törékeny" kompozíciókat, melyekben a filmművész nyers dokumentarizmussal ábrázolta a megalázottak és megszomorítottak sorsát. Hirsch Tibor szerint először mintha álmot látnánk, aztán félig éber rémképeket, végül, ahogy ébredezünk, ismerős mesére nyílik a szemünk.

Az eddigi utolsó Gárdos-film, Az igazi Mikulás (2005) - családi történet, kedves mozi, míves kisrealista dolgozat, csodákkal, álmokkal, kalandokkal, meglepetésekkel, dallamokkal.

Gárdos Péter még innen van a hatvanon, a derékhadhoz tartozik. Jövőjéről és lehetőségeiről nyilatkozni lehetetlen, kívánságunkat azonban nem hallgatjuk el. Akkor érne magaslatokra, ha a Szamárköhögés s még inkább A porcelánbaba hangvételét folytatná.

(VJ)