SÁRA SÁNDOR

Egy filmcsináló, aki mindig több vasat tartott a tűzben. Operatőrként lett ismert (és elismert), de már fiatalon rendezni kezdett s részt vett forgatókönyvek írásában is. Kezdetben a dokumentáció vonzotta, aztán egyre gyakrabban fikciós történeteket segített világra és hamar meghódította az egészestés alkotások műfaját. A lehetőségektől függően váltogatta a témaköröket és a formai megoldásokat. Közéleti szereplése ugyancsak tudatos tevékenység. Sosem volt harsány vezéregyéniség, kivált nem a politikában, ám amikor felkérték, hogy irányítsa a Duna Televíziót, elvállalta s eredményesen megoldotta a feladatot. Munkabírása, termékenysége legendás. Más esetekben gyanús lenne a soktucat tételből álló filmográfia, a Sára-teljesítmények rangja azonban eloszlat minden kételyt. Gyorsan dolgozik, ám félkész-termékeket nem ad ki a kezéből. Magas hőfokon szeret égni s tenni, amit kell. Példája nemzedékek számára lehet lelkesítő.

1933-ban született Turán. A településhez, a vidékhez, a tájhoz, ahonnan mellesleg barátja, Huszárik Zoltán is származott, mindmáig hű maradt. Voltak ugyan gondjai a főiskolára való bekerüléssel (káderlapján pettyek éktelenkedtek), aztán, amikor megnyílt előtte az út, gyorsan megtalálta a helyét. Illés György keze alatt készült leendő hivatására. Korán tanújelét adta tehetségének: vizuális fantáziájának, kompozíciós készségének, lényeglátó adottságának. Neki is megvan a maga Októberi története. Sok-sok esztendővel később így elevenítette fel az eseményeket a Demokrata riporterének: "1956-ban tagja voltam a főiskola Forradalmi Bizottságának, ami akkor elég nagy bűnnek számított, de hála Istennek, nem volt komoly megtorlás a Főiskolán. Szerencsére Szőts István és Illés György megvédtek. Annyi azért történt, hogy nem a játékfilmgyártáshoz kerültem, hanem a dokumentumfilmekhez. Az első komolyabb munkámat is (Busójárás) ennek a két embernek a segítségével kaptam. Illés György felhívott, hogy arra kérték, legyen a patrónusom ennél a filmnél, amit persze így visszautasítottam volna, ha ő rá nem beszél. Végül is elvállaltam a filmet, és Gyuri harmadik nap megjelent a kis Volkswagenjével és mindenki előtt hangosan megkérdezte, hogy kérsz egy kávét? Anélkül, hogy én válaszolhattam volna, hozott egy kávét, majd elbúcsúzott. Ennyi volt a patronálás." (1999. okt.6.) Mindehhez annyit fűznénk hozzá: a nagyság egyik ismérve - a másik emberben levő nagyság felismerése. Illés "papi" azokra figyelt fel, akikben kvalitást érzett. Épp úgy nem tévedett, mint világhírű tanítványai, Kovács László, Zsigmond Vilmos, Koltai Lajos és a többiek felkarolásakor.

Oktató és népszerű-tudományos filmek jelentették számára az igazi gyakorlatot. 1960-ban forgatta - már hármas minőségben (mint író, operatőr és rendező) a Virágát a napnak című filmkölteményt, melyben sikerült valóra váltani elképzeléseit. Még pályakezdőként így ítélte meg első lépéseit: "Alaptörekvésem főiskolás korom óta a korszerű filmnyelv felé való tapogatózás. "Filmül beszélni" - mindig ez volt a célom, vágyam, s ebből a nyelvből néhány szó már megfogalmazódott eddigi próbálkozásaimban." Ide sorolta a Bán Róbert rendezésében készült kisfilmeket (Festenek a gyerekek, l959, Hajnal után sötétség, 1961). Komoly érdeklődést tanúsított a társadalmi jelenségek iránt. Az Oda-vissza (1962), az Egyedül (1963), s főképpen az 1962-es Cigányok jelezte: nem "igazoló jelentéseket" akart összeütni, hanem - mint Pásztor Balázs a majdani Feldobott kőben - tendenciákat, igazságtalanságokat, anomáliákat megörökíteni. A Balázs Béla Stúdió ideális terepnek bizonyult a fiatal filmesek számára. Demokratikus légkörben tevékenykedhettek. Cenzúra és bemutatási kötelezettségek híján még a kimondhatóság határait is feszegethették, noha ekkoriban tombolt a diktatúra. Érdekességként megemlítjük, hogy Sára Sándor a sokak által favorizált cinéma vérité-irányzatot ellenezte, mivel elvetette az esetlegességet a műalkotásban.

Szerteágazó érdeklődése megmaradt azt követően is, hogy nagyfilmek fényképezését bízták rá (a kezdet: az 1962-es, felejthető Asszony a telepen). Az egészestés opusok előtt, közben, után ki-kiruccant kedvenc terepeire, első számú terrénuma azonban mások munkáinak képi megörökítése lett. Feladatait következőképpen összegezte curriculum vitae-jában (Filmvilág, 1964/24): "A jó operatőri munka legelső feltétele a megfelelő forgatókönyv. Nem dramaturgiai szempontból, hanem olyan értelemben, hogy megvan-e benne a kép nyelvén való fogalmazás lehetősége... Szerintem a legegészségesebb, ha az operatőr a kezdetektől, a novellától a technikai könyv megszületéséig része a vajúdásnak... Ha a forgatókönyvben az alkotó kollektíva valamennyi tagjának gondolatai, ötletei, elképzelései szerepelnek, könnyű a munka, fél szavakból is értjük egymást, és alig lehet kettéválasztani a rendező és az operatőr munkáját." Megfelelt a maga elé támasztott magas követelménynek. Változatos stílusok szolgálatában vált operatőrként alapemberré. Közismert kötődései ellenére sem horgonyzott le egyetlen irányzat vagy felfogás mellett. Keze nyomát őrzi - nem teljes a lista - a Sodrásban (1964), a Gyerekbetegségek (1965), az Apa (1965), a Tízezer nap (1967), az Ünnepnapok (1967), az Ítélet (1970), a Szindbád (1971), a Tűzoltó utca 25. (1973), a Nincs idő (1973), a Hószakadás (1974), az Árvácska (1976), a Circus Maximus (1980), A mérkőzés (1981), az Orfeusz és Eurydiké (1985). Olyanoknak lehetett társa, akik óriási távolságra álltak egymástól.

Rendezni akkor kezdett, amikor megfelelő szakmai biztonságot szerzett s gondolatai is megérlelődtek a nagyobb lélegzetű vallomásokhoz. Az önéletrajzi ihletésű Feldobott kő (1968) az ötvenes évek drámáit ábrázolja szimbolikus emelkedettséggel és kritikus szenvedéllyel. A Holnap lesz fácán (1974) vérbeli szatíra a rossz szokások és beidegződések hatalmáról, a bürokrácia burjánzásáról. A 8o huszár (1978) hiteles krónika alapján eleveníti meg egy Lengyelországban állomásozó huszárezred hazaszökésének históriáját. Tanulságai túlmutatnak az adott szituáción. A vállalkozás, hangsúlyozta a rendező, a szabadságharc Aradig vagy Világosig terjedő történetét is tartalmazza, sorsukban a 48-as forradalom kimenetele is benne foglaltatik. A Tüske a köröm alatt (1987) vidéki kiskirályokat leplez le, beleillik tehát a sorozatba. A Könyörtelen idők (1991), a Vigyázók (1993), A vád (1996) múltunk tragikus eseményeinek változó színvonalú lenyomatai.

A dokumentumfilmek erdejéből kiemelkedik a sokrészes Pergőtűz (1982), a második világháborús katonai összeomlás stációinak híradókból, emlékezésekből összeállított körképe (leparancsolták a képernyőről). További címek: Sír az út előttem (1986-87), Jeles napok: televíziós szociográfia (1987), Csonka Bereg (1989), Te még élsz? : Keményfi Béla-életrajz (1990), Lefegyverzett ellenséges erők (1991), Magyar nők a gulágon (1993), Indiai képsorok (1997). Nem hagyhatjuk említés nélkül azokat a műveket sem, amelyek az oeuvre első fejezeteihez tartoznak s változatlanul őrzik klasszicitásukat (Vízkereszt, 1967, Pro Patria, 1969). Az 1981-es Néptanítók és a Bábolna (1964-85) külön bekezdést érdemelnének, mivel nem pusztán leírások. Egy nemzedék lázait, reményeit, csalódásait, eredményeit, kudarcait hozzák premier plánba. Mint a többi Sára-mű.

Az örökség a "családban marad", illetve folytatódik. Gyermekei, Júlia és Balázs egyaránt méltók a hagyomány folytatására.

A díjaknál, kitüntetéseknél, fesztiválsikereknél többet mond - szekérderéknyi van belőlük -, hogy a magyar operatőri iskola kiemelkedő képviselője nemzetközi hírnevet szerzett magának. Munkássága a hazai kultúra legmaradandóbb értékeit gazdagította.

(VJ)