GAÁL ISTVÁN

"Szükségképpen vagyok ember és véletlenül filmrendező" - szokta idézni Montesquieu nyomán kedvenc bölcsességét a művész, aki a legfelkészültebb, legtudatosabb, legigényesebb és legszerényebb hazai alkotók közé tartozik. Viszonylag kevés egészestés filmet forgatott, nem sorolták soha táborok vagy csoportok tagjai közé - leszámítva a Balázs Béla Stúdiót, melyben ifjú társaival együtt sokat tett a szókimondás határainak kiszélesítéséért és a formanyelv felfrissítéséért -; zajos szenzációk sem fordultak elő pályáján. Csöndes és hangsúlyos jelenléte ennek ellenére meghatározta a magyar kinematográfia több évtizedét. Noha alázattal vallja: mindig csak a szándékban, az elképzelésben volt bizonyos, ma már az élő klasszikusok között emlegetik (itthon és a határokon túl egyaránt).

"Karrierjét", ha ugyan megfelelő a kifejezés, nem kiváló káderlapjának, a szerencsés körülményeknek, az adódó ismeretségeknek köszönhette, hanem kizárólag a tehetségének.

1933-ban született Salgótarjánban. Villanyszerelő fia. Pásztón nevelkedett. Szegeden járt technikumba. Ezután iratkozott be a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Rendezővé egyrészt a budapesti intézmény (Keleti Márton-tanítvány), másfelől Róma, a Centro Sperimentale avatta: kétéves ösztöndíjjal képezhette magát Itáliában - későbbi világnagyságok, Marco Bellocchio, Liliana Cavani, Bernardo Bertolucci, Vittorio Storaro osztálytársaként. Rendkívül sokat jelentett számára az akkoriban ritka lehetőség. Nyelvet tanult, beleásta magát az elméletbe, neorealista mesterek mellett asszisztenskedhetett.

"Belépője", a Pályamunkások című rövidfilm (1956) a Bécsi Világifjúsági Találkozón aranyérmet kapott, más munkáit ugyancsak elismeréssel fogadták. Híradózott, részt vett a filmklub-mozgalomban (debreceni előadásait az egykori hallgatók nagy érdeklődéssel hallgatták). Sokoldalúan képezte magát. Képíróként - így szokta meghatározni hivatását - szívesen vállalt operatőri teendőket, munkáit rendszeresen segítség nélkül vágta, írói ambíciói is permanensek voltak. A Budapest Filmstúdióban a vezető pozícióhoz jutott Nemeskürty István támogatta kibontakozását (hű is maradt hozzá a mai napig).

Nem kellett sokáig várni a nagyfilmes bemutatkozásra. Az Oda-vissza, a tiszai vázlatok után, a Cigányok fényképezését követően megszületett a Sodrásban, a magyar új hullám emlékezetes darabja (1964). Az önfeledt fiatal csapat és a felhőtlen örömüknek véget vető tragédia ábrázolása gondolati tartalmával, érett dramaturgiájával, eredeti szimbolikájával, lírai közvetlenségével váltott ki visszhangot és ovációt. "Azt próbáltam bizonyítani, hogy az egyedek minősége szabja meg a közösség minőségét" - hangoztatta később egyik interjújában. A tétel később is beépül történeteibe. Egyes interpretációk szerint az "opera prima" egyfajta nemzedéki tükör nyitánya s a következő két filmmel együtt trilógiát képez (Zöldár, 1995, Keresztelő, 1997). Gaál nem kedveli ugyan az efféle kategorizálást, ám tény: az opusok összefüggenek. Az ötvenes évek társadalmi mozgásai jelentik a hátteret Ostoros Marci, a szegényparaszti sorból egyetemistának jelentkező fiatalember keserű felismerésekben bővelkedő életrajzában. Gaál a legpolitikusabb filmjének tartja a Zöldárt. Magyarázata: "...Talán mert volt bennünk egyfajta messianisztikus hit, hogy mindazt, amit a filmbe fogtunk az ötvenes évekről, azt tudtára kell adni mindenkinek" - olvashatjuk visszapillantásában (Zalán Vince: Gaál István krónikája, Osiris Kiadó, Bp. 2000. 152.l.). A két első dráma főszereplői még döntés előtt állnak. Kérdés, betörik-e az érvényesülés falait, vagy pedig meghúzódnak védőbástyák mögött? A Keresztelő - a harmadik megközelítés - hősei ezzel szemben már választottak. Gócza Menyhért, a divatos szobrász és sógora, Fodor András, a zárkózott iskolaigazgató eltérő értelmiségi magatartást tanúsítanak. Előbbi feladta álmait, utóbbit a börtön sem tört meg, hű maradt elveihez. Összecsapásukban feloldhatatlan ellentét rajzolódik ki - egy dermesztő megalkuvás és egy "csakazértis"-felfogás kontrasztja. Érzelmi fűtöttség izzítja a jeleneteket. Nem kétséges, hogy az író-rendező kinek a pártján áll.

A Magasiskola, a következő film (1970) a kritikusi konvenció szerint parabola a rend hatalmáról, a kegyetlenségről, az alávetettségről (meg arról is, hogy "a fasizmus benne van a levegőben"). Érdekes, hogy Gaál tulajdonképpen semmiféle parabolisztikus megjelenítésre nem gondolt. A fő izgalmat az jelentette számára, említette beszélőtársának, Zsugán Istvánnak, hogy az abszolút reális és egyszerű külső cselekmény mögött rendkívül fontos belső emberi, társadalmi tartalmak húzódnak meg. A kulcsfigura a Fiú, aki felismeri a szörnyű mechanizmus mozgatórúgóit és szükségszerűen kiábrándul az erőszakszervezetből. Bár ezt a képes beszédet a hatalom néhány prominense nem szívlelte, a mű eljutott Cannes-ba és ot különdíjat adományoztak számára. A Holt vidék (1971) fókuszában egy teljesen elnéptelenedett baranyai falu áll (Gyűrűfű a minta). Az elsivárosodott világ és az emberi viszonylatok témája, az együttes magány és az egyén magánya azért ihlette meg a rendezőt, mert megjeleníthette a lélek mélyrétegeit. Törőcsik Marit nyerte meg egyik főszereplőnek. A nagy magyar színésznő később élete egyik legkedvesebb feladataként idézte a filmet Maár Gyula Présével és a Jancsó Miklós rendezte Csend és kiáltással.

A filmművész ezután már számos ok miatt nem volt képes tartani a tempót. 1963-tól 1971-ig öt terve realizálódott, a további esztendőkben már csak három. Sorrendben a Legato az első (1977). A cím (a szó) magyarázata: "olyan előadásmód, melyben az egyik hangot megszakítás, szünet nélkül követi a másik". A szerző ezúttal az új arisztokrácia, az úgynevezett káderkrácia kialakulását igyekezett bemutatni. A jelenben feltámadó múlt sorsok párhuzamosait téríti el, fájó emlékek kerülnek felszínre, a fiatalokat mégsem érinti meg mélyen a titkok zárjának felpattanása. Válsághelyzetre épül - gyakori motívum ez Gaál vásznán - a Cserepek cselekménye (1980). Vígh András személyes elbizonytalanodása hátterében a humánus értékek szétzilálódása is fölsejlik. Negyvenes éveiben jár a hős (Zygmunt Malanowicz személyesíti meg, akit a legendás Polanski-kamaradarabból, a Kés a vízben-ből ismerünk).

Az Orfeusz és Eurydiké (1985) a rendező egyik legkedvesebb gyermeke. A vállalkozás rendhagyó. Christoph Willibald Gluck zeneváltozata helyett a tragikus ógörög mítoszt választja forrásnak - olyan képi megoldásokkal, melyeket a realista nyelv nem tesz lehetővé. "A látvány gyönyörű kalandja" ejtette rabul a legendába beleszerelmesedő, s valamenyi beállítást gondosan megtervező "képírót". Rajeczky Benjámin köszöntőjéből idézünk: "Gluck is megértené, hogy ebben a légkörben az Orfeo csak tragédia lehet: a csodákra képes lant és Ámor is engedelmes szomorúsággal hajlik meg a Sors előtt, mely eléje mered, mint a sziklafal és mindent a végtelenbe mos, mint a tenger." A hazai és külföldi bírálók kiemelték a szabadtéri kompozíciók festőiségét (operatőrök: Sára Sándor, Kurucz Sándor, Lőrincz József), valamint a vizuális és zenei effektusok eredetiségét.

A pálya fontos állomásai természetesen mindazok a rövidfilmek, dokumentumok, vázlatok, kísérletek, tanulmányok, televíziós játékok stb., melyek kiegészítik, variálják, gazdagítják az egészestés produktumokban testet öltött eszméket. A teljes leltár ismertetésétől eltekintünk. Kiemeljük Bartók Béla: Az éjszaka zenéje című alkotást (1971), az irodalmi parafrázisokat: Naponta két vonat - Cselkas (Gorkij, 1976), Haláltánc (Strindberg,1980), Peer Gynt (Ibsen,1987), a Római szonátát (1995), valamint a monumentális Bartók-víziót, a Gyökereket (1999). Mindegyik tv-darab, ám egyik sem "melléktermék". Még futó felsorolásunkból sem maradhat ki, hogy Gaál a teóriában is otthonos (lefordította Renato May és Carlo Lizzani alapmunkának számító köteteit), fotó-felvételei unikumok, többször tanított meghívásra Indiában és Olaszországban, bejárta a világot műveivel és mint zsűritag, számos rangos ordó birtokosa (a Kossuth-díjat 1991-ben kapta meg).

Portrénk alanya egy alkalommal három csoportba sorolta a film készítőit. Eszerint megkülönböztet instrukciókat adó játékmestereket, érzésekkel variáló képcsinálókat, végül pedig mágiát teremtő művészeket. Talán nem tévedünk, ha azt írjuk: Gaál István ebbe az utóbbi kategóriába tartozik.

(VJ)