KÓSA FERENC

A filmrendezők egy része tartózkodik a világnézeti állásfoglalástól. Jó néhányan "rejtőzködnek", nem vagy csak burkoltan árulják el véleményüket. Olyanok is vannak, akik alkotásaikkal (tehát nem csupán megnyilatkozásaikkal) határozottan minősítik a világot és annak mozgásait, beleértve az ideológiai hullámveréseket is.

Kósa Ferenc ebbe az utóbbi csoportba, azaz a "homo politicus" kategóriájába sorolható. Amikor megszólal, mindig hangsúlyozza hovatartozását és meggyőződését, ami azért fontos, mert credo-ja meghatározza művészetének tartalmát. Íme néhány mondat bizonyítékképpen: "...kemény és életre szóló tapasztalatok megélése után nehéz lett volna hátat fordítani a valóságos történelemnek és valamiféle elvont műalkotásokban keresni menedéket. Olyan országban és olyan feltételek között kellett élnünk és dolgoznunk, amelyben a hatalom minden szabad gondolatra élesen reagált, így aztán akarva-akaratlanul különféle ütközetekbe kényszerültünk. A hetvenes évek közepe táján ráébredtünk: ha szabad emberként akarunk gondolkodni és cselekedni, vállalnunk kell a szabadságot korlátozó hatalommal való szembenállást, ha úgy tetszik, a politikai harcot..." (Érdekes adalék: a kérdező Debreczeni József, a nyilatkozat a Magyar Nemzet 1994. március 26-i számában látott napvilágot.)

Nyíregyháza szülötte (1937) templomépítő ács, kőműves, tetőfedő-ősök nyomába lépett. Nagyapja és apja egyaránt iparosként kereste kenyerét. Nem készült filmesnek. Első romantikus elképzelése szerint nappal erdész szeretett volna lenni, este meg író. Sokat és sokfélét olvasott. Világirodalmat, történelmet, filozófiát - s gondolatait óriási ambícióval vetette papírra. Édesanyjának akadt meg a szeme azon a hirdetésen, melyet a színművészeti főiskola tett közzé. Jelentkezett. Rendhagyó módon megírta: nincs pénze arra, hogy fölöslegesen vonatozzon, ráadásul nem a legjobb a káderlapja - választ kér, van-e értelme a felvételijének? Jankovics Márta, a tanulmányi osztály vezetője táviratban válaszolt és biztatta a fiatalembert. Aki meg is felelt a vizsgán. Háromezer aspiráns közül, húszon valahányad-magával bekerült a tanintézménybe.

Keleti Márton osztályában ismerkedett a filmezéssel, mint ahogy Gaál István és még többen. Ez sem mellékes körülmény, hiszen Kósa és a tanítványok egy része egyáltalán nem azonosult a rendszer kedvelt filmcsinálójának elveivel és módszereivel. A mesterség fogásait persze el lehetett lesni a mestertől. A főiskolai hallgató a Balázs Béla Stúdióban "gyakorolt", nagy figyelmet keltett Fény című etűdje. Tehetségesnek ítélték meg, s ezért lehetőséget kínáltak számára, hogy a fiatalok műhelyében nagyjátékfilmmel debütáljon. Kollégái és barátai lelkesen támogatták. Sára Sándor operatőrnek ajánlkozott, Gábor Pál asszisztensnek. Gyöngyössy Imre társírói feladatot vállalt. A munkába később Csoóri Sándor is bekapcsolódott. A Tízezer napnak kilenc forgatókönyvi változata készült el. A BBS-től a mű átkerült a Mafilmhez, le is forgatták, aztán megkezdődtek a bonyodalmak körülötte.

A könyveknek megvan a maguk sorsa. A filmeknek is. A Tízezer napé különleges história. A hivatalos elfogadási szertartáson dobozba parancsolták a kópiákat, változtatásokat követelve. Erre azonban a pályakezdő nem volt hajlandó, ezért már börtönnel fenyegették. Mivel a Tízezer nap volt a diplomamunkája, oklevelet sem kapott. Három hosszú esztendő múltán (!) váratlanul Cannes-ba küldték a drámát. Magyarázat: a válogatók közölték, hogy a versenyben csak Kósa filmjét fogadják el. A hatóság a presztízs érdekében megalkudott. Váratlan fordulat következett. A magyar falu életéről szóló balladisztikus elbeszélést a legjobb rendezés díjával tüntették ki egy olyan mezőnyben, ahol világklasszisok szerepeltek.

Azt hihetnénk: Kósa szabad utat kap a nemzetközi elismerést követően s a hatalom a tenyerére veszi. Nem így történt. Mint Szőts István az Emberek a havason velencei mennybemenetelt követően, a "tűrt", sőt "tiltott" mezőnybe került. Szokta emlegetni, hogy többször volt betiltva, mint az egész szakma együttvéve. Csatáit annak ellenére kellett megvívnia, hogy 1968-ban belépett a Magyar Szocialista Munkáspártba, de tagkönyve egyáltalán nem biztosított számára menlevelet Rényi Péterrel, talán legbefolyásosabb bírálójával (ellenfelével) és a bürokratákkal szemben. Irányított gépezet mamelukjai estek neki. Állta a rohamokat. Viszonylag kevés címszóból áll a filmográfiája, arra azonban büszke lehet: elkerülte a megalkuvások kényelmes csapdáit. Pályája későbbi szakaszában is hű maradt ars poeticájához.

A kimondhatóság határait kitágító Kósa-filmek között történeti rangú műveket találunk. Az Ítélet (1970, magyar-román-szlovák összefogással realizált vállalkozás egy nagy forradalmár belső vívódásairól, a rendező kedvelt karakter-típusáról, a cselekvő emberről). A Nincs idő (1972) Bíró Yvette definícióját idézve a hetvenes évek társadalmi szerkezetének legfontosabb tükre, kísérteties börtön-metafora a Brezsnyevre emlékeztető Babellával. A Hószakadás (1974) 1944 viharait megidéző lírai parabola a helytállás lehetőségeiről (ugyancsak vissza-visszatérő motívum az életműben). A Kósa-szindróma a Küldetéssel (1977) erősödött fel. Balczó András felemelkedésének és meghurcoltatásának tanulságai túlmutatnak egy sportoló-karrier példázatán. Az óriási vihart kavart dokumentumfilm csontig lemeztelenítette a manipulatív rendszert, a nézőbe kalapálva, hogy "minden egész eltörött". A mérkőzés (1981) szintén izzik a kritikai indulatoktól. 1956 nyarának eseményeit hiteles tükörben láthatjuk s ismét megjelenik a rebellis hős, aki nem fogja be pörös száját. A sort néhány további játékfilm egészíti ki: a szellemi deformálódást bemutató Guernica (1982/, az öntudatra ébredés folyamatát megvilágító A másik ember (1987). Rendkívül nehéz szülés árán világra hozott film Az utolsó szó jogán. Szerzője 1976-ban kezdett vele foglalkozni, de csak 1986-ban játszhatták a mozik a Béres cseppek kálváriáját feltáró oknyomozást.

Kósa Ferenc munkabírását és sokoldalúságát bizonyítja, hogy több műfajban is maradandó értékeket teremtett. Míves kisfilmek pályája elején az Öngyilkosság és a Vízkereszt; gyakran vállalt televíziós feladatokat; éveken át viselt "hivatalt" a filmművészek szövetségében, illetve az Objektív Stúdióban, hogy a rendszerváltás után szinte teljesen átadja magát a parlamenti munkának. Ami stílusát illeti, a cikkek és tanulmányok méltatják a rendező kifejező eszközeinek gazdagságát, műveinek balladai hangvételét, jelképeinek erejét, érett formakultúráját, költői emelkedettségét, realista ihletettségét s főképpen azt, ahogyan a tényeket tiszteli.

Állandó munkatársaival életre szóló együttműködést határoztak el, de közös tevékenységük új tételekkel nem gyarapodott. Adja Isten, hogy megvalósulhasson a hamarosan hetedik X-et túllépő művész vágya: "...őszintén remélem, hogy egyszer még hármasban (Sárával, Csoórival) megint leülünk a Tisza-partra, egymás szemébe nézünk és elhatározzuk magunkat legalább egy közös mű létrehozására. Együtt kezdtük, és az volna jó, ha együtt is végeznénk."

(VJ)