Z. Kozma Mária :
ŐSZI EMLÉK

Aki átélte és részt vett benne, nem teheti meg, hogy ne emlékezzen azokra a napokra.
Én átéltem és a magam módján részt vettem az eseményekben, bár inkább csak sodródtam. Ott voltam a tömegben. Most felidézem a mozgalmas időszakot.

A Váci utcai Szülésznőképzőben tanultam. Kb. tízen voltunk bejárók, akik nem laktunk bent. Külön szobánk volt, ahol tanultunk és készültünk az órákra. Hoztuk, vittük a híreket, amiket a rádióban hallottunk, vagy ismerősöktől tudtunk meg. Persze az előzményeket nem nagyon ismertük. Egyik bejáró társunk említette október 22-én, hogy az egyetemisták nagygyűlésre készülnek. Hallottunk irodalmi körökről is, valójában azonban fogalmunk sem volt arról, mi készül. A forrongó hangulatot persze éreztük. Nem kellett nekünk több, vége volt a szabályos rendnek, lázas izgalommal tárgyaltunk meg minden friss értesülést. Másnap, 23-án már tudtuk, hogy az egyetemisták elindultak. Néhány harsány hangú fiú berobbant a mi épületünkbe is, csatlakozásra hívták és már rohantak is tovább. Nekünk engedély sem kellett az iskola vezetőségétől, magunkra kaptunk valami kabátkát s a táskákat ott hagyva tolongtunk kifelé. Úgy emlékszem, a Múzeumhoz mentünk először, ahol valaki elszavalta a Talpra, magyart. Ezt nagy lelkesedéssel fogadtuk. Innen az Országház felé mentünk és rövidesen elvegyültünk a fiatalság tömegében. A Parlamentnél már rengeteg ember volt. Mi először a Rákóczi szobor talapzatánál álltunk. Később, talán órák múlva már a főbejárattal szemben találtam magam. A tömeg hullámzott, sodródott, mint a víz. Más és más emberek közé kerültem, de senki sem számított idegennek. A Parlament előtt és bent is beszédek hangzottak el. Gerő Ernő is beszélni akart, de beléfojtották a szót. Aztán Sinkovits Imre (?) szavalt egy verset, aminek óriási hatása volt, a nép ujjongott, tapsolt, lelkesedet, természetesen én is. A szemekben lázas könny ragyogott. Nagy Imrét éltették, aki rövid beszédet mondott, azt hiszem, egy belső szobából volt kihangosítva. Az események gyorsan követték egymást, most, öt évtized távlatából, minden összemosódik.

Aztán valami vezényszóra elindultunk Budára, a Bem szoborhoz, ahol egy laktanya állt. Az épülettől messze voltam, de vele szemben, közel a Dunához. A részletekre már nem emlékszem, csak arra, hogy egy emeleti nyitott ablakból beszélt valaki. Ha jól tudom, a nemzeti zászlóból itt vágták ki először a Rákosi féle címert. A helyén óriási lyuk maradt, a tömeg ujjongva válaszolt. Később egy lepedőre fekete festékkel - gondolom cipőkenőccsel - Kossuth-címert festettek a kiskatonák és kilógatták az ablakon. Ez olyan volt, mint egy hatalmas párbeszéd, nem szavakkal, hanem lelkesítő integetésekkel, zászlólengetésekkel, mámoros ovációkkal. Mindenki kiabált és tapsolt, persze én is.

A tömeg örökké változott és mozgott. Ki tudja már, hány óra lehetett akkor? Aztán elhangzott: menjünk a Rádióhoz. És mentünk. Vonultunk. Késő délután volt, egész nap nem ettem semmit, de mit számított akkor ez! Osztálytársaimtól régen elszakadtam, a Rádió felé menet két fiú vett közre, velük beszélgettem az eseményekről, magunkról. Az egyik közgazdász hallgató volt, a másik zeneiskolás, a kezében fekete bőrtokban a fuvolája. Mikor megtudták, hogy egészségügyis vagyok, azt mondták, vigyáznak rám, nehogy bajom essen, mert még nagy szükség lehet rám. Ekkorra a sötétedéssel együtt egyre zavarosabbá vált a helyzet. Mire a Bródy Sándor utcába értünk, a Múzeum mellett már nehezen haladtunk, olyan nagy volt a tömeg. Veszély fenyegetett. Megtudtuk, hogy a Rádiót katonák védik. Puskaropogás is hallatszott, aztán a Rádió felől katonai teherautó tűnt fel és katonák ugráltak le róla. Közben az ÁVÓ-sok is megjelentek. A tömegbe könnygázgránátot dobáltak. Folyt a könnyünk, az egész arcunk maszatossá vált, de mi hárma fogtuk egymás kezét és mondtuk, hogy nem szabad a szemünkhöz nyúlni, mert begyullad. Egy darabig még nyomakodtunk előre, közeledve a Puskin utcához, amikor tüzet nyitottak! A tömeg megdöbbent és megrémült. Mi is. Nem tudtuk, hogy mi zajlik a Rádióban és a Rádió előtt, ahhoz messze voltunk. Egyre erősödött a zűrzavar. A könnygáz füstje betöltötte a teret. A bizonytalan eredetű puskatűz erősödött. Nem tudtuk, ki lő és kit. Még arra emlékszem: az emberek kiabáltak a katonáknak, hogy álljanak át hozzánk. És át is álltak. Csak az ÁVÓ-sok nem. Újabb ok a sírásra. Fokozódott a csetepaté, egyre több sebesültről érkezett hír, és mi nem tudtuk, hogy mi az igazság. Igazi harc tört ki. Összekulcsolódott kezünk elvált egymástól, hárman háromfelé szakadtunk. Nem tudom, mi lett a fiúkkal.

Valahogyan átvergődtem a Puskin utca sarkán levő ház kapujához. Egy átjáró ház volt és a jótékony sötétségben többekkel elmenekültünk a helyszínről.

Édesanyám kétségbeesve várt otthon, hogy ebben a zűrös időben hol tekeregtem. Majdnem elájult, amikor megtudta, merre jártam. Napokig nem engedett el otthonról. Aztán egyszer ő is részt vett egy nagy vonuláson. Angyalföldi munkások mentek a város közepe felé, mert híre jött, hogy a csepeliek is elindultak arra. Történelmet éltünk át abban az időben. Mi magunk is a történelem része vagyunk. Azon a bizonyos vonuláson édesanyámmal a Batthyányi emlékmécsestől mentünk a Szabadság tér felé. A tömegben rengeteg zászló volt és úgy látszott, hogy előre jól megszervezett megmozdulásról van szó. Másoktól hallottuk, hogy a csepeliek már közelednek és a téren fogunk találkozni.

Nem tudom visszaadni azt a hangulatot, ami azokban a napokban a városban volt. Szinte mindenki lelkesedett. Mint kiszabadult rabok, vagy fogoly állatok: nem tudtuk, mit is kezdjünk a szabadsággal. Ekkor még nem volt törés-zúzás, kocsiborogatás, üzletkifosztás. A nép örült, de nem őrjöngött!

Édesanyámmal mentünk az úttesten. Laza sorokban haladtunk a többiekkel, beszélgetve, énekelve: Vörös Csepel, vezesd a harcot, Váci út felelj neki... Már csaknem a Szabadság tér sarkára értünk, amikor lövést hallottunk. A közeli járdán egy húsz év körüli fiú elejtette kezéből a zászlót és felkiáltott: Meglőttek! Újabb lövések dördültek el, valamelyik ablakból lőttek, de nem tudtuk, honnan. A sorok összegabalyodtak. A korábban lelkesen menetelők rémülten futkostak jobbra, balra, érthetetlen volt, mi történt, kik tüzeltek.

Az elmúlt években olvastam Müller Pétertől fiatalkori visszaemlékezésében, hogy a forradalom alatt lövést kapott, s ez - a következő napok eseményeivel - meghatározó volt későbbi életében. Az a húsz év körüli fiú talán ő is lehetett...

Ekkor édesanyám megfogta a kezemet és azt mondta: Nem fogsz itt nekem hősi halált halni! És vonszolt vissza, haza a Visegrádi utcába, ahol akkor laktunk.

A következő napok egyre bizonytalanabbá váltak. Akadozott a közellátás, de nem maradtunk kenyér nélkül. A forgalmasabb útvonalakon naponta megálltak teherautók, onnan osztottak kenyeret, akinek kellett, kapott. Nemcsak egyet, hanem ha kért, a szomszédjának is, és ingyen! Zsákszámra hoztak krumplit, hagymát, almát. Nem csupán egyetlen helyen volt ilyen osztás, ellátták az egész várost. Nem tudtuk, kik, honnan hozták. Az egyik teherautó-vezetőt megkérdeztük, hová való, így felelt: "Békési vagyok, hozunk mindent, csak tartsatok ki!" Biztos, hogy voltak máshonnan is...

Nem egészen két hétig tartott ez a helyzet, október 23-tól a következő hét vasárnap hajnaláig, november 4-ig. Akkor nagyon korán keltem. El akartam menni Pécelre, ottani barátaimhoz, de már nem lehetett. Bekapcsoltuk a rádiót, tudni szerettünk volna a történésekről. Nagy megdöbbenésünkre a Himnuszt és a Szózatot hallottuk felváltva és az azóta már történelminek nevezhető közleményt: "A szovjet csapatok megtámadták hazánkat. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van." Ötven év múltán is folynak a könnyeim ezekre a szavakra. S hogy ez mit jelentett akkor, csak az tudja, aki átélte. Közben puskaropogás is hallatszott. Később megtudtuk, hogy a Rádiót is lőtték. Még annyi hallottunk, hogy Maléter Pál elindult a szovjet katonai parancsnokságra. Sorsáról sokkal később értesültünk. Aztán Kádár János hosszas alkudozás után megegyezett velük. "És megalakult az áruló Kádár-kormány." Ezt írtam akkori naplómba, amelyben hűségesen vezettem az eseményeket. A fenti mondat miatt édesanyám később elégette a füzetet, megjegyezve: "Azt akarod, hogy felakasszanak?" Tudta, miért mondta.

E naptól kezdve - a dátum emlékezetes - lőtték Budapestet, mint ahogy más városokat is és minden valamirevaló középületet. Szétrombolták az éppen felújított New York palotát. Az egész Nagykörút, a sugárutak, az Üllői út, a Rákóczi út, az Oktogon, a Sztálin út, ami azóta megint - régi nevén - Andrássy út, a Nyugati környéke, a Váci út eleje, a Szent István körút egy része romhalmazzá vált napokon belül. Persze megkezdődtek a partizánakciók is. Ekkoriban találták ki a Molotov koktélt. Üvegekbe benzint töltöttek és rádobták a szovjet tankokra. Ez összetörve azonnal lángba borította a tankot, és élve sültek meg benne a nyomorult kiskatonák. Aki megpróbált kimászni a tankból, azonnal lelőtték. Az utakon végig romok és kiégett tankok voltak láthatók, mellettük szénné égett fiatalok holttestei hevertek. Borzalmas volt látni és borzalmas volt tudni, hogy mi is történt. Nagyon-nagyon sokára, évszázadoknak tűnő idők múlva sikerült csak eltakarítani a pusztulás és pusztítás nyomait. Volt olyan épület - a Körúton, a Híradó mozival szemben - , amelynek az utcai fronton a tetőtől a földszintig leomlott a fala. Látszottak az emeletek, a szobákban fennakadt bútor, a falakon itt-ott kép, emlékszem egy faliórára is, mintha egy óriási kés szelte volna ketté a házat. És nem ez volt az egyetlen rom.

A Körút és az Üllői út sarkán nagy sárga bérkaszárnya volt a Kilián laktanya, azt is rommá lőtték. Évekig papírral voltak beragasztva az ablakai. Vele átellenben volt - és van ma is - a Corvin köz, ahol sokáig tartották magukat a felkelők. Sokan pusztultak ott el, köztük az a 15 éves fiú, akinek azóta szobrot állítottak. Mit is keresett arrafelé, akkor a gyerek? Jól tudom, ilyen életkorban nincs félelem az emberben, az első hívásra meglódulnak a lábak és a karok, a tekintet kifényesedik, szélfútta hajjal is menni kell. Minden forradalom megteremtette és megölte a gyermekeit, harcban, eltévedt golyóval.

Az Üllői út végén volt a Ludovika, a tiszti-iskola, távolabb, a Népliget környékén más katonai épületek, ezért hát kellő ok volt az egész útvonal szétlövésére. Nem lehet elfelejteni a sokáig temetetlen holtak látványát.

A szülésznő-képzőben sokáig szünetelt a tanítás. A sok vidéki növendék nem tudott visszajönni idejében, senki nem tudta, hogyan is lesz tovább és mikor? Mi, pestiek azért bejártunk, az ellátás rendezett volt, a napi meleg ételt biztosították számunkra és a néhány itt rekedt fiatal számára. S hogy ne lógassuk a lábunkat tétlenül, az egyik tanárnő javaslatára bejártunk a környező kórházakba - én a Szent Istvánba -, hogy segítsünk ott, ahol nővérhiánnyal küszködtek.

Néhány hétig tartott ez az állapot. Közben otthon mindenki végezte a napi feladatát. Édesanyám gyalog járt ki Kispestre, az ottani háztartási boltban dolgozott. Naponta több kilométert kellett gyalogolnia, de "a boltot ki kellett nyitni", és felelősnek érezte magát a raktárkészletért is. Húgocskám abban az évben érettségizett és mint kis kezdő tisztviselő ő is gyalog járt a Váci úti Szerszámgépgyárba. Róbert bátyám fiatal házas volt. Szegeden laktak s már volt egy pici leánykájuk, feleségével együtt pályakezdő tanárokként dolgoztak. Komoly felelősségtudattal éltek minden tekintetben, nem is tudom, hogyan vészelték át a nehéz napokat. Iván bátyámnak is volt egy 3 éves kislánya, valamint házasságon kívül egy kétéves és néhány hónapos gyermeke. A helyzet kínos és zavaros volt, az ősz eleji néhány napos politikai letartóztatása miatt kapóra jött a határátlépés lehetősége. Ő és a többiek, akiknek valami okuk volt menni, meg azok, akik csak szabad levegőre vágytak - elindultak.

Volt egy kedves barátunk, D.Laci, akit Ficeknek becéztünk. Egy este nagy csomagot hozott, benne cukorral, liszttel, kávéval/!/. Azt mondta, hogy most itt van a teherautó, amivel tovább megy a határ felé és hívott magával. Ki tudja, miért, de nekem eszembe sem jutott, hogy disszidáljak. Ennek ellenére, ha nem lettem volna lázas, talán Iván bátyámmal megyek, de betegen nem mertem ilyen hosszú útra vállalkozni.

Iván átadott nekem egy lezárt barna borítékot, azt írta rá, hogy "Marikának, becsületszóra". Ez azt jelentette, hogy csak akkor bonthatom fel, ha valami történik vele, vagy sokáig nem jelentkezne. Megállapodtunk egy jelszóban is, hogyan fog majd üzenni a Szabad Európa rádión keresztül. Ma is tudom: a Mona Lisa szavakat választottuk. A borítékot 16 esztendővel később felbontatlanul adtam vissza, amikor Londonban meglátogattam. Meglepte, hogy nem nyúltam hozzá, elvonult a szobájába, elolvasta még egyszer utoljára és elégette. Sosem voltam kíváncsi a szövegre. Azon a bizonyos hajnali órán édesanyám elbúcsúzott elsőszülött fiától és odaadta neki azt a Szűz Mária medált, ami később az életét mentette meg. Iván elment a fiatalemberek bizakodásával, nem tudva, mit hoz a holnap, de a kalandok ígérete kárpótolta a hátrahagyott biztonságért. Édesanyám szemébe akkor költözött a "jaj, mikor?" várakozása, fia még túl sem volt a határon, amikor ő már visszavárta. Ez az anyák tekintete: hosszan a távolba nézni, kutatni a homályban feltűnő alakokat: ez sem ő, az sem ő; csak nekik van végtelen türelmük a várakozáshoz. Ez az érzés soha nem halványult el, még hosszú évek múltán sem, miután már találkoztak - ez a tekintet azonban már nem a jövőt kutatta, hanem visszafelé fordult, a múltba kereste mindennek az okát és a magyarázatát. Ezt a tekintetet látom, amikor tükörbe nézek. Az én szemem is kutató és emlékező, így pásztázom a múlt hegyeit és völgyeit: hogyan is volt?

Sokkal kevesebb út van előttem, mint mögöttem. Cipőm lassan elkopik, köntösöm szétfoszlik, de nem baj, majd lesz másik. De amíg ez tart, még el tudom mondani másoknak, okulásul, tanulságképpen azokról a napokról: hogyan is volt?